2010. ápr. 25.

Első túránk...

A hosszú tél utáni első... ez a tény erősen meg is látszott, ugyanis meglehetősen zötyögősen indult. Kezdődött ott, hogy annak ellenére, hogy már napok óta terveztük, hiányosak voltak az előkészületek, ami a felszerelést és elemózsiát illeti. Útközben megálltunk bolhapiacozni, ez kellőképp elterelte a figyelmünket arról, mi is az úticél :-). Aztán egy pékségben ebédet beszerezve derült ki, hogy készpénzünk sem sok van... Aztán nem sikerült beszerezni innivalót sem azon a rövid úton, míg elértük a túra kiindulópontját. Péksüteményekkel és nulla folyadékkal indultunk neki, közben Enikő is rádöbbent, hogy bizony itt kemény gyaloglásról lesz szó, és miután még azt is megtudta, hogy apukája most nem fogja a nyakában cipelni, hisztizett egy sort. Na szóval kell még edződni a nagyobb túrázásokra...

De a fentieket leszámítva nagyon jót kirándultunk, a gyerekeknek igazi paradicsom volt a patakpart és a jéghideg víz :-).


Ákos nem hangolódott 100%-osan a túrára, a könyve még otthon bekerült a hátizsákba, és egy pihenő alkalmával elő is bújt onnét :-) :-)...



A kút, mely életünket mentette... Igaz, hogy nagy betűkkel ráírták, nem ivóvíz, ez minket egyáltalán nem zavart. Jót ittunk, megtöltöttük az üres flaskát, és persze nem lett semmi bajunk a "nemivóvíz" jéghideg forrásvíztől. :-)

Ki bírja tovább a nem is tudom, hány pár fokos jéghideg vízben ácsorogva? Persze Ákosnak meg sem kottyant, miközbe az apja már majdnem sírt a fájdalomtól :-D.



2010. ápr. 19.

Ákos már igazán nagyfiúnak tekinthető, hisz elmúlt tíz éves. Legalábbis olyan szempontból mindenképp nagyfiú, hogy kisebb utakra el merjem engedni egyedül. Ha belegondolok, én már kisebb koromban is egyedül jártam iskolába, pedig az buszozással, többszöri forgalmas úton való átkeléssel is járt. Csak valahogy én sokkal parásabb anyuka vagyok, mint amilyenek az én szüleim voltak, és ha el is engedem egyedül Ákost valahová, fél órás kiselőadást tartok a tudnivalókról, leselkedő veszélyekről. Suliba már egyedül jön-megy, de az kb. háromszáz méterre van tőlünk, és végig forgalommentes az út. Cirkusziskolába, sportra inkább kísérgetem, mert azok messze vannak tőlünk... Most éppen a barátjához egy szülinapra rollerezett el egyedül. Nem a szomszédban van, több úttesten át kell kelni, bár végig van bicikliút. Instrukciókat hosszasan ecseteltem, nyomtam a fejébe biciklis sisakot, vettem egy nagy levegőt, és útjára bocsátottam (persze ő nagyon boldog :-)). Nem mondom, hogy nyugodt vagyok, de az idő vészeses gyors múlásával gyakorolni kell ezt az elengedés dolgot... Bele sem merek gondolni abba, mi lesz, ha Enikő nagyobb lesz... Jajjj.

2010. ápr. 13.

2010. ápr. 12.

Mindig úgy indulunk haza Magyarországra, hogy "na, most lazábbra vesszük a programot". Aztán valahogy mindig akadnak rendkívüli hivatalos ügyintézések, munkaügyek (most Laci irodájának szegedi projektjéből kifolyólag néhány tárgyalás), ide-oda futkosások, amikkel szépen el is telnek a napok. És sajnos háttérbe szorulnak a családi, baráti találkozók, amik miatt itt, ezúton is bocsánatot kérek az érintettektől :-(!

A gyerekek viszont sokat játszottak együtt az unokatesókkal, nagyszülőkkel, nekik mindenképp élménydús volt az elmúlt hét. Jót húsvétoltunk, volt locsolkodás, balatonfüredi séta, kertben szép tavaszi napsütésben tombolás, aztán megünnepeltük Ákos tizedik szülinapját, az április 9-e őróla szólt. Nekem még egy nagy budapesti nosztalgiázásban is volt részem, amikor elkísértem Lacit... Gyönyörű napsütéses időben igazán előnyös arcát mutatja a főváros, ilyenkor tán még vissza is húz a szívem, mégha tudom is, hogy nem diákként már más lenne ott élni... :-)